Ben, egy gyászoló férj, öt évvel felesége, Winter halála után is a veszteség terhével él. Lányuk, Eliza, aki ma 18 éves, magával hordozza édesanyja csendjét és távollétét. A hosszú évek fájdalmát és Winter halálának emlékét Ben illúzióban éli meg:
azt hiszi, hogy az idő megszabadította a bűntudattól. Minden évben, felesége halálának évfordulóján a temetőbe látogat, hogy megemlékezzen róla, és fehér rózsákat helyez a sírjára – ugyanazt a rituálét, amit azóta is mindig megtartott.
Idén azonban valami különös történik. Mikor Ben hazaér a temetőből, a konyhaasztalon egy váza fehér rózsákkal várja, pontosan ugyanazokkal a virágokkal, amiket előbb Winter sírjánál helyezett el. A virágok egyformák – ugyanazok a kis hibák és harmatcseppek.
Ben zavarodottan hívja Elizát, de ő tagadja, hogy bármi köze lenne a virágokhoz. Nem volt otthon, amikor ő a sírnál elhelyezte a rózsákat. Ben megdöbbenve és zavartan visszautazik Elizával a temetőbe, hogy megnézze, mi történt.
De ott arra a helyre, ahol az imént a rózsákat elhelyezte, már üres, és semmilyen nyoma nincs annak, hogy valaha is ott lettek volna. Hazatérve a virágok továbbra is ott vannak. Ben egyre inkább nyugtalan, és képtelen megmagyarázni, mi történt.
Ekkor felfedez egy kis darab papírt a váza alatt, amit előzőleg nem vett észre. Amikor kinyitja, Winter kézírásával találkozik. A papíron ez áll: „Tudom az igazságot, és megbocsátok neked. De itt az idő, hogy szembenézz azzal, amit elrejtettél.”
Totálisan sokkolva Ben Elizának is megmutatja a papírt. Az évek alatt felépített hazugság végre összedől. Ben elmondja lányának, hogy Winter nem balesetben halt meg, hanem ő maga volt az oka. Azon az éjjelen, amikor Winter meghalt, heves vitát folytattak,
mert Winter rájött a férfi viszonyára. A fájdalmas és dühös Winter elrohant a házból, autóba ült, és soha nem tért haza. Ben soha nem mondta el az igazságot, és titkolta a bűntudatot, szégyenlősen és félve a következményektől.
Eliza, aki anyja halála után az apja hallgatását és bűntudatát érezte, tudatta vele, hogy már régóta tudta, mi történt. Egy naplót talált, amelyben Winter az érzéseit és felismeréseit rögzítette a férje hűtlenségéről.
Eliza tudta, hogy ebben a történetben nincs ártatlan, és arra várt, hogy apja végre szembenézzen a valósággal. Az igazság feltárása Ben számára súlyos csapás. Az évek óta tartó elfojtás és hazugságok véget érnek.
Eliza sosem tette neki közvetlenül szemére a hibát, de mindig is tudta, mi történt. Csak arra várakozott, hogy apja végre vállalja a felelősséget, és szembenézzen a múltjával. De bár Winter megbocsátott neki – a naplójában olvasott szavak megbocsátást hirdettek
– Eliza nem tudja egyszerűen elfogadni ezt a megbocsátást. Mélyen megsebesítette őt apja hűtlensége és a hosszú évek titkolózása. A történet valódi konfliktusa Ben belső vívódásában rejlik. Él a bűntudattal és a felesége halálának fájdalmával, de sosem merte megélni az igazságot.
Eliza, viszont, aki a fájdalmat és az apja hazugságait érezte, most már azzal kell szembenéznie, hogy vajon valaha is képes lesz-e megbocsátani neki. A történet a megbocsátás és a fájdalom ellentmondásos természetét mutatja be, miközben rávilágít arra, hogy a múltban tett bűnök következményei sosem múlnak el teljesen.
A fehér rózsák, amelyeket Ben és Eliza eddig a szeretet és az emlékezés szimbólumaként tartottak számon Winter halála kapcsán, fokozatosan a bűntudat és a árulás szimbólumaivá válnak. A virágok a család titkolt igazságait jelképezik, amelyek belülről tépik szét őket.
Winter talán megbocsátott Bennek, de a valóság az, hogy a múltbéli megbocsátás nem képes meggyógyítani a jelent. Eliza, most már felnőttként, kénytelen szembenézni azzal a kérdéssel, hogy vajon valaha is képes-e igazán megbocsátani apjának.
A történet nyitott végű, és azt sugallja, hogy a fájdalom és a hazugságok terhe mindvégig velük marad, amíg nem mernek teljes mértékben szembenézni velük.
