Rimma Lvovna helyett most egy másik történet nyílik ki előttünk — de ugyanazzal a hideg pontossággal, amellyel egy ember végül felismeri: nem az a kérdés, hogy meddig tűr, hanem hogy mikor dönt úgy, hogy véget vet mindennek.
A forró, zsíros húsleves úgy ömlött végig a hátamon, mintha valaki szándékosan lassan öntené, hogy minden egyes csepp külön-külön égesse bele magát a bőrömbe.
A ruha azonnal hozzátapadt a lapockáimhoz, a hő pedig mélyen a bőröm alá hatolt, mintha apró, láthatatlan tűk ezrei szúrnának egyszerre. Mégsem mozdultam.
Ültem mozdulatlanul, és csak néztem, ahogy az asztalon szétterül a sárgás folt a fehér lenvásznon — sárgarépa és kapor darabkái úszkáltak benne,
groteszk, jelentéktelen mintázatot alkotva azon az anyagon, amit egykor én választottam ki, mert „méltó lesz a házhoz”.
Lídia lassan tette le az üres levesestálat. Nem remegett a keze. Egyetlen pillanatra sem. Az ujjai, amelyek vastag aranygyűrűkkel voltak tele, mozdulatlanul simultak az edény peremére, mintha egyáltalán nem történt volna semmi különös.
— Jaj — mondta végül, száraz hangon, mintha csak egy porszem hullott volna le az asztalról. — Kicsúszott.
Egy pillanatra sem nézett rám úgy, mint akit érdekel, mi történt velem.
— Rita, mit bámulsz? — folytatta türelmetlenül. — Töröld fel. És a terítőt azonnal áztasd be, különben beleissza magát a folt.
Arkágyij, aki velem szemben ült, először csak felhorkant. Egy rövid, elfojtott hang volt, aztán hirtelen kitört belőle a nevetés. Hangosan, kontroll nélkül, úgy, hogy még az asztalt is megütötte közben.
Nem rám nézett. Lídia felé fordult, mintha ez az egész egy jól sikerült tréfa lenne.
— Kicsúszott! — nyögte ki nevetés közben. — Na, Lídka, ezt jól csináltad.
A tekintete végül rám siklott, de nem együttérzés volt benne. Csak szórakozás.
— Rita, komolyan… most úgy nézel ki, mint egy ázott tyúk.
A szavai nem fájtak úgy, mint a forró leves. Azok inkább hidegek voltak. Üresek.
Tamara Igorevna, aki az asztalfőn ült, még csak fel sem nézett. Nyugodtan letört egy darab kenyeret, mintha egy teljesen átlagos ebéd közepén lennénk.
— A ház személyzete legyen gyors — mondta halkan. — Ha nem tudod időben elvenni az ételt, ne csodálkozz, ha rád kerül.
Egyetlen mondat. Ennyi volt az ítélet.
Éreztem, ahogy a hátamon apró hólyagok pattannak fel a ruha alatt. Tudtam, hogy égési sérülés lesz. Tudtam, hogy kenőcs kell majd. A konyhában van egy spray. Pontosan tudtam, hol.
Felálltam.
A szék lába halkan csikorgott a parkettán. Azon a parkettán, amit én választottam. Amit én rendeltem meg. Amit én fizettem ki.
— Rendben — mondtam.
Nem volt rendben semmi.
Valami bennem ekkor fagyott meg. Nem tört szét. Nem robbant fel. Egyszerűen… megszilárdult. Hideg lett és éles.
A ház, amelyben álltam, egykor rom volt. Penészes falak, betört ablakok, omladozó vakolat. Amikor ide kerültem, mindenki csak legyintett rá. Tamara Igorevna „családi örökségnek” nevezte, de valójában egy haldokló épület volt.
Én láttam benne valamit.
Minden pénzemet beletettem. Minden időmet. Minden tudásomat. Éjszakákon át tisztítottam a stukkókat. Mestereket kerestem, alkudoztam, terveztem, rajzoltam.
Azt hittem, közös jövőt építünk.
A folyosón megálltam a tükör előtt. A hajam vizes volt, a ruhám foltos, az arcom sápadt.
Nem ismertem fel azt a nőt.
És mégis… valami új volt benne.
A nevetés még mindig kihallatszott az ebédlőből.
— Azt hitte, ő itt a háziasszony — mondta Lídia.
— Hasznos — válaszolta Arkágyij. — Nélküle még mindig rohadna a ház.
A szavak nem értek el hozzám úgy, mint korábban.
Mintha egy másik szobából jöttek volna.
Felmentem a hálószobába. Átöltöztem. A mozdulataim pontosak voltak, lassúak, de határozottak.
A fejemben már nem a megaláztatás visszhangzott.
Hanem számok.
Falak.
Szerkezetek.
A tegnapi szemétzsákok képe. A bontás nyoma.
A fal, amit nem lett volna szabad megérinteni.
Felemeltem a telefont.
— Pasha — mondtam. — Azonnali ellenőrzés kell. Hivatalos.
A vonal másik végén csend lett.
— Igen. Itt.
Amikor letettem, tudtam: nincs visszaút.
Amikor lementem, már hallottam a szirénákat.
A hang betöltötte az utcát, visszaverődött a falakról, és mintha maga a ház is reagált volna rá — mintha végre valaki meghallotta volna.
Tamara Igorevna felállt.
— Mit tettél? — kérdezte.
Most először nézett rám úgy, mintha látna.
— A munkámat — válaszoltam.
Arkágyij berohant.
— Rendőrség van kint! Mit művelsz?!
Nem válaszoltam neki.
Kiléptem az ajtón.
A kapunál már ott állt a bizottság. Mérőműszerek, jegyzetek, kamerák.
A ház már nem az övék volt.
Többé nem.
Amikor kimondtam, hogy evakuálni kell, Arkágyij arca üres lett.
— Hová menjünk?
Ez volt az első őszinte kérdése.
És az első, amihez már semmi közöm nem volt.
— Nem az én problémám — mondtam.
Lídia sírt. Hangosan. Kontroll nélkül.
Tamara Igorevna egy kanalat szorongatott. Nevetségesen kicsinek tűnt.
Az a nő, aki egykor uralta ezt a teret, most csak egy öreg asszony volt egy omladozó ház előtt.
Amikor elindultam, nem néztem vissza.
A szél hűvös volt.
A hátamon még mindig égett a bőröm.
De bennem… csend volt.
Először.
És ez a csend nem volt üres.
Ez a csend… az enyém volt.
