„Pakold össze a holmimat, Irina már vár rám!” – mondta a férjem. Én mosolyogtam, mert tudtam, ki várja valójában
Andrej a nappali közepén állt, széttárt karral, mintha éppen egy győzelmi beszéd végén hajolna meg a közönség előtt.
Arcán önelégült mosoly ült.
Három napja ezt a pillanatot gyakorolta a tükör előtt.
Most végre kimondhatta.
– Pakold össze a holmimat, Lena. Irina már vár rám!
A férfi elégedetten végigmérte a feleségét.
– Fiatalabb nálad. Megért engem. Nem kérdezgeti állandóan, hol voltam hajnali kettőig, és nem csinál ügyet minden apróságból. Egy óra múlva indulunk a Krímbe. Szóval ne rendezz jelenetet. Hajtsd össze az ingjeimet, add ide a kulcsokat, és mindenki mehet a maga útjára.
Lena egy mély fotelben ült.
Meleg takaróba burkolózott, kezében egy csésze kávéval. A lakásban kellemes meleg volt, mégis úgy érezte, mintha valami hideg szél járná át.
Nem sírt.
Nem kiabált.
Nem kérdezte meg, miért.
Csak lassan letette a csészét.
A szája sarkában pedig megjelent egy halvány mosoly.
Andrej ezt nem értette.
Ez nem a megtört asszony mosolya volt.
Hanem annak az embernek a nyugodt mosolya, aki pontosan tudja, mi fog történni a következő tíz percben.
– Rendben – mondta Lena halkan. – Összepakolom.
Andrej pislogott.
Ennyi?
Se könnyek? Se könyörgés? Se jelenet?
– Helyes – morogta végül. – Látod, lehet ezt kulturáltan is.
Már elő is kapta a telefonját.
– Csak siess. Irina ideges. Fél, hogy lekéssük a vonatot.
Lena felállt.
– Ne aggódj. Lesz időtök.
Andrej nem értette, miért hangsúlyozta olyan furcsán az utolsó szót.
De nem törődött vele.
A szabadság íze már ott volt a szájában.
Legalábbis azt hitte.
—
Lena bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és elővette a nagy, fekete bőröndöt.
Ugyanazt, amit öt évvel korábban együtt vettek egy olaszországi utazáshoz.
Akkor még nevettek.
Éjszakákon át tervezték az útvonalat.
Azt hitték, előttük áll az egész élet.
Most ugyanaz a bőrönd már egészen más történetet mesélt.
Lena módszeresen pakolni kezdett.
Ingek.
Nadrágok.
Zoknik.
Fehérnemű.
Andrej közben türelmetlenül nézte az óráját.
– Lena, gyorsabban!
– Mindjárt kész.
– Irina nem szeret várni.
– Gondolom.
– Mit jelentsen ez?
– Semmit.
Lena becipzározta a bőrönd egyik rekeszét.
– Ne aggódj, Andrej. Ma már biztosan nem fogsz elkésni.
A férfi gyanakodva nézett rá.
Valami nem stimmelt.
De aztán eszébe jutott Irina, a tengerpart, a napfény, az új élet.
És minden rossz érzést elhessegetett.
Amikor Lena végzett, kitolta a bőröndöt az előszobába.
Aztán odalépett a komódhoz, levette róla a kulcscsomót, és a bőrönd mellé tette.
– Kész.
– Útlevelem?
– Az oldalsó zsebben.
Andrej elégedetten bólintott.
– Na, látod? Ez így már más. Tudsz te normális is lenni.
Megfogta a bőrönd fogantyúját.
– Mi van ebben? Köveket pakoltál bele?
– A te holmid.
– Sokkal nehezebb, mint volt.
– Igen – felelte Lena. – Az élet néha nehezebb, mint amire számítunk.
Andrej ráncolta a homlokát.
– Hagyd már ezt a filozofálást!
Azzal megindult az ajtó felé.
Csakhogy Lena nem mozdult.
Pont az ajtóban állt.
– Állj félre.
– Még nem.
– Lena, ne kezdd!
– Nem kezdem, Andrej.
A nő szemébe nézett.
– Befejezem.
A férfi arca megfeszült.
– Mit akarsz?
– Csak egy dolgot.
– Nekem nincs időm.
– Akkor lesz.
– Mire?
Lena a bőröndre mutatott.
– Nyisd ki.
Andrej felnevetett.
– Miért?
– Mert van benne valami, amit látnod kell, mielőtt elindulsz.
– Azt mondtad, minden holmimat bepakoltad.
– Be is.
– Akkor miért nyissam ki?
Lena egy pillanatig hallgatott.
– Talán félsz?
Andrej mosolya eltűnt.
Letette a bőröndöt.
Kattanás.
Aztán még egy.
Felnyitotta.
Az ingek és nadrágok között egy vastag, kék irattartó feküdt.
A tetején egyetlen felirat:
**„AUDIT – ANDREJ VIKTOROVICS SZOKOLOV”**
– Ez meg mi?
– Nyisd ki.
Andrej keze megállt.
– Lena…
– Nyisd ki.
A férfi végül kihúzta a mappát.
Az első oldalon egy fénykép volt.
Ő maga látszott rajta.
Egy irodaházból lépett ki.
Egy fiatal nő kezét fogta.
Andrej arca elsápadt.
– Honnan van ez?
– Lapozz.
A következő oldalon bankszámlakivonatok.
Utána szerződések.
Átutalások.
Fiktív számlák.
Titkos kifizetések.
Andrej gyorsabban kezdett lapozni.
– Ez hamisítvány.
– Nem.
– De igen!
– Akkor miért ismered fel mindegyik tranzakciót?
Andrej elhallgatott.
Lena hangja nyugodt maradt.
Talán éppen ettől volt ijesztő.
– Két éve tudom, hogy mi történik.
– Miről beszélsz?
– A „külföldi üzleti utakról”. A soha nem létező tárgyalásokról. A pénzről, amit a cégből kivettél.
Andrej nyelt egyet.
– Én csak…
– Ne hazudj.
Lena kivett egy újabb lapot.
– Itt vannak a bizonyítékok.
– Ez lehetetlen.
– Könyvelő vagyok, Andrej. Tudod, mit jelent ez?
A nő közelebb lépett.
– Azt jelenti, hogy észreveszem azt is, amit te elrejteni próbálsz.
Andrej kezében remegett a papír.
– Ezek csak kölcsönök voltak.
– A cég pénzéből?
– Visszafizettem volna!
– Mikor?
Csend.
– És ez?
Lena egy másik fényképet tett elé.
– Ő ki?
Andrej nem válaszolt.
– Ne fáradj. Tudom.
Újabb fénykép.
Egy másik nő.
Aztán egy harmadik.
– Irina előtt még kettő volt.
Andrej döbbenten nézett rá.
– Te…
– Igen.
– Végig tudtad?
– Mindent.
A férfi hátrált egy lépést.
– Akkor miért nem szóltál?
Lena elmosolyodott.
– Mert vártam.
– Mire?
– Arra, hogy elég messzire menj.
Andrej nem értette.
Lena kivett egy utolsó dokumentumot a mappából.
– Ezt nézd meg.
Andrej átfutotta.
Aztán még egyszer.
Az arcából kifutott minden szín.
– Nem…
– De.
– Ez nem lehet!
– A lakásunkat is megterhelted.
– Én…
– A második hitelt pedig az én nevemben vetted fel.
Andrej szinte fuldoklott.
– Nem írtam alá!
– Dehogynem.
– Soha!
– A közjegyző előtt.
A férfi mereven nézett rá.
Lena hangja halkabb lett.
– Csak éppen azt hitted, soha nem fogom ellenőrizni.
Andrej lassan leült.
– Mit tettél?
– Én? Semmit.
Lena visszatette a papírokat a mappába.
– Te tetted meg helyettem.
– Mit jelent ez?
Lena egy pillanatig csak nézte.
Aztán kimondta:
– Irina nem a szeretőd.
Andrej szeme kitágult.
– Hanem?
– A bank biztonsági osztályának munkatársa.
A férfi úgy nézett rá, mintha nem értené a szavakat.
– Hazudsz.
– A beszélgetéseitek másolatai itt vannak.
– Nem!
– A vallomásaid arról, hogyan kerülöd meg az adókat.
– Ez…
– A terveid az eszközök eladásáról.
– Hagyd abba!
– És az összes üzenet, amelyben büszkén mesélted neki, hogyan tudsz pénzt kivenni a cégből anélkül, hogy bárki észrevenné.
Andrej keze lehanyatlott.
Most már értette.
Irina minden egyes „szeretlek” üzenetére jelentés készült.
Minden találkozójukról feljegyzés született.
Minden dicsekvésével saját magát sodorta közelebb a szakadékhoz.
– Miért nem állítottál meg? – kérdezte rekedten.
Lena a szemébe nézett.
– Mert ha időben megállítalak, találsz egy másik utat.
– És most?
– Most már nincs hová menned.
Andrej felpattant.
– Elmegyek!
– Hová?
– A Krímbe!
Lena szinte sajnálkozva mosolygott.
– Nem hiszem.
– Irina vár rám!
– Nem vár.
– De igen!
– Nem, Andrej.
Lena az ajtóra pillantott.
– Valaki más vár rád.
Abban a pillanatban megszólalt a csengő.
Három rövid, határozott koppanás.
Andrej megdermedt.
Lena félreállt.
– Nyisd ki.
– Ki van ott?
– Szerintem tudod.
Andrej nem mozdult.
A csengő újra megszólalt.
Lena felemelte a csészéjét.
– Ne aggódj. Az útleveledet is becsomagoltam.
Andrej a bőröndre nézett.
– Te hívtad őket?
– Fél órája.
– Miért?
– Mert azt mondtad, el akarsz menni.
A nő kortyolt a kávéból.
– Gondoltam, segítek.
Az ajtó újra megremegett a kopogástól.
Andrej lassan odalépett.
Amikor kinyitotta, két egyenruhás férfi állt a küszöbön.
– Andrej Viktorovics Szokolov?
Andrej nem válaszolt.
Csak bólintott.
Az egyik férfi előrelépett.
– Önnek velünk kell jönnie.
Andrej hátranézett.
Lena már visszaült a fotelbe.
Nem nézett rá.
Nem sírt.
Nem nevetett.
Csak a kezében tartotta a kávéscsészét.
– Lena…
A nő ekkor végre felnézett.
– Vigyázz magadra, Andrej.
– Te ezt előre megtervezted?
Lena néhány másodpercig hallgatott.
– Tíz évig.
Az ajtó becsukódott.
Andrej eltűnt a folyosón.
Lena pedig egyedül maradt.
Néhány perc múlva odalépett az ablakhoz.
Lent látta, ahogy Andrejt beültetik az autóba.
A villogó fények kékre és vörösre festették a nedves aszfaltot.
A férfi egy pillanatra felnézett.
Lena elhúzta a függönyt.
Nem azért, mert félt.
Hanem mert végre nem érdekelte, mi történik vele.
Aztán elővette a telefonját.
– Mária?
– Igen?
– Vége.
Rövid csend.
– Elvitték.
Mária valamit kérdezett.
Lena elmosolyodott.
– Nem, nem a Krímbe ment.
Lenézett az üres előszobára.
A bőrönd már nem volt ott.
– Most már én is szabad vagyok.
Letette a telefont.
A lakás csendes lett.
Tíz évig úgy élt benne, mint egy árnyék.
Tíz évig figyelt.
Tíz évig gyűjtötte a bizonyítékokat.
És tíz évig várt arra a pillanatra, amikor végre becsukódik mögötte az ajtó.
Most megtörtént.
Lena visszaült a fotelbe.
A kávé még mindig langyos volt.
Odakint lassan elállt az eső.
A hajnal első fénye beszűrődött az ablakon.
Lena lehunyta a szemét.
És életében először nem azon gondolkodott, mit fog tenni Andrej.
Hanem azon, mit fog tenni ő.
Elmosolyodott.
Ezúttal nem keserűen.
Nem diadalittasan.
Hanem könnyedén.
Mert a férje azt hitte, egy másik nő miatt hagyja el a feleségét.
Nem tudta, hogy valójában Lena volt az, aki már hónapokkal korábban elhagyta őt.
Csak megvárta, amíg Andrej saját maga becsukja maga mögött az ajtót.
