Egyetlen évfordulót sem felejtett el Daniel az elmúlt tizenkét év során. Ez volt az egyik oka annak, hogy Mercy minden alkalommal úgy érezte, a házasságuk különlegesebb, mint a legtöbb kapcsolat, amelyet valaha ismert.
A férje pilótaként dolgozott, így az életük folyamatosan alkalmazkodott a repülési menetrendekhez, a váratlan késésekhez,
az utolsó pillanatban megváltozó szolgálatokhoz és azokhoz az áldozatokhoz, amelyeket csak olyan emberek érthetnek igazán, akiknek a szerettei az ég és a föld között töltik életük jelentős részét.
Születésnapokat néha néhány nappal később ünnepeltek meg, a karácsony előfordult, hogy január első hetére csúszott, sőt még a közös nyaralások időpontját is gyakran a légitársaság beosztása határozta meg.
Egyetlen nap azonban mindig sérthetetlen maradt, mert mindketten úgy tekintettek rá, mint arra a pillanatra, amikor évekkel korábban örök hűséget fogadtak egymásnak.
Ezért érte váratlanul Mercyt, amikor Daniel néhány nappal az évfordulójuk előtt szomorú arckifejezéssel ült le mellé a nappaliban, majd hosszú másodpercekig némán nézte a kezében tartott szolgálati beosztást.
Már ebből a hallgatásból érezte, hogy valami rossz hírt készül közölni, hiszen a férje mindig ugyanígy viselkedett, amikor olyasmit kellett mondania, amiről tudta, hogy csalódást fog okozni.
– Megpróbáltam elcserélni a járatot, de senki sem vállalta át – mondta végül csendesen, miközben fáradtan végigsimított a homlokán.
– Egy rövid esti repülést kaptam éppen az évfordulónk napjára, és őszintén utálom, hogy nem lehetek veled azon az estén.
Mercy halvány mosollyal próbálta elrejteni csalódottságát, majd gyengéden megszorította a férje kezét. Kívülről megértő feleségnek tűnt, belül azonban már egy egészen más gondolat kezdett formát ölteni.
Daniel valóban sajnálta, hogy dolgoznia kell, ezt tisztán látta rajta, ezért úgy döntött, nem hagyja, hogy a körülmények elvegyék tőlük ezt a fontos napot.
Aznap éjjel, amikor Daniel már mélyen aludt mellette, Mercy hangtalanul kikelt az ágyból, magára vette a köntösét, majd leült a nappaliban álló laptop elé.
Hosszú perceken keresztül nézte a légitársaság foglalási oldalát, mielőtt végül mosolyogva lefoglalt egy jegyet pontosan arra a járatra, amelyet a férje vezetni készült.
Ahogy megjelent a visszaigazolás a képernyőn, szinte gyermeki izgalom járta át.
Már maga előtt látta Daniel döbbent, majd boldog arcát, amikor a leszállás után egyszer csak elé áll majd, gyönyörű ruhában, mosolyogva, készen arra, hogy mégis együtt töltsék a házassági évfordulójukat.
Másnap reggel különös gondossággal készülődött. Hosszú ideig válogatott a ruhái között, végül elővette azt a mélypiros ruhát, amelyet Daniel mindig a kedvencének nevezett.
Óvatosan begöndörítette a haját, finom sminket készített magának, majd még egyszer végignézett a tükörben álló nőn.
Nem egy asszonyt látott, aki tizenkét éve házas volt, hanem ugyanazt a szerelmes lányt, aki évekkel korábban izgatottan várta az esküvője napját.
Amikor megérkezett a repülőtérre, már messziről észrevette Danielt a beszállókapu közelében. A férfi elegáns pilótaegyenruhában beszélgetett a személyzet egyik tagjával, miközben kezében a járati dokumentumokat tartotta.
Mercy gyorsan egy vastag oszlop mögé húzódott, nehogy a férje véletlenül meglássa. A szíve hevesen vert az izgalomtól, mert biztos volt benne, hogy ez lesz életük egyik legkedvesebb közös emléke.
Szándékosan az utolsók között szállt fel a repülőgépre, hogy minél kisebb legyen az esélye annak, hogy Daniel vagy valamelyik légiutas-kísérő felismeri.
Elfoglalta a 14C ülését, lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha teljesen lekötné a telefonján olvasott cikk. A beszállás lassan befejeződött, az ajtók bezárultak, majd a repülőgép lassan elindult a kifutópálya felé.
Néhány perccel később megszólalt a hangszóró, és Mercy azonnal felismerte férje nyugodt, magabiztos hangját.
– Hölgyeim és uraim, önök nevében is szeretném megköszönni, hogy ezt a járatot választották…
Mercy mosolyogva hátradőlt az ülésében, mert biztos volt benne, hogy néhány szokásos biztonsági tájékoztató után megkezdik a felszállást. Daniel azonban váratlanul elhallgatott néhány másodpercre, mintha gondosan megválogatná a következő szavait.
– Mielőtt elindulnánk, szeretnék mondani néhány személyes szót valakinek, aki ma este ezen a gépen utazik.
Mercy szinte levegőt sem vett. Egy röpke pillanatra valóban azt hitte, hogy Daniel valamilyen megmagyarázhatatlan módon észrevette őt az utasok között, és most nyilvánosan szeretné megköszönni ezt a romantikus meglepetést.
Az ajkai önkéntelenül mosolyra húzódtak, miközben izgatottan várta a folytatást.
– Annak a gyönyörű nőnek, aki a 15C ülésen ül… szeretném, ha tudná, hogy mindennél többet jelent számomra. Nem akarom tovább titkolni az érzéseimet, és hamarosan már nem is kell.
A kabinban taps tört ki, többen mosolyogtak, néhány utas még meghatódott sóhajt is hallatott, mert úgy gondolták, egy különösen romantikus szerelmi vallomás tanúi.
Mercy azonban úgy érezte, mintha minden hang egyszerre eltűnt volna körülötte.
Lassan lenézett a saját beszállókártyájára, majd ismét felpillantott maga elé.
Ő nem a 15C ülésen ült.
És Daniel egyáltalán nem hozzá beszélt.
A gép néhány perccel később elemelkedett a kifutópályáról, miközben Mercy gondolatai kétségbeesetten próbáltak valamilyen hihető magyarázatot találni arra, amit az előbb hallott.
Újra és újra végiggondolta a mondatokat, remélve, hogy félreértett valamit, vagy talán csak egy ártatlan félreértésről van szó. Talán egy régi családtag ült azon az ülésen, talán valamilyen belső vicc hangzott el,
vagy esetleg az egésznek semmi köze nem volt romantikus kapcsolathoz.
Az esze még kétségbeesetten kapaszkodott ezekbe a lehetőségekbe, de a szíve már jóval előrébb járt, és csendesen felismerte azt az igazságot, amelyet az elméje még nem mert kimondani.
Amikor kialudt a biztonsági öveket jelző lámpa, Mercy mély levegőt vett, felállt, majd úgy tett, mintha a mosdó felé indulna.
Lassan haladt végig a folyosón, miközben minden erejével igyekezett nyugodtnak látszani. Amikor a tizenötödik sorhoz ért, csak egyetlen rövid pillantást mert vetni a 15C ülés felé.
A nő fiatal volt, gyönyörű, hosszú szőke haj omlott a vállára, és az arcán olyan magabiztos mosoly ült, amely csak annak a tekintetében jelenik meg, aki biztos a saját helyében valaki életében.
Mercy tekintete azonban nem az arcán állapodott meg.
A nő egyik keze gyengéden egy már jól látható várandós hason pihent.
Abban a pillanatban Mercy úgy érezte, mintha kiszaladt volna alóla a talaj, és csak a folyosó kapaszkodója akadályozta meg abban, hogy összeessen a repülőgép közepén.
A következő részben folytatom közvetlenül innen, ugyanilyen részletes, hosszú és természetes stílusban, egészen a történet végéig.
