— Menj vissza a szüleidhez. Teher vagy. Elegem van abból, hogy állandóan panaszkodsz. A gyereked, persze, nehéz, fáj a hátad, éjszaka enned kell… Én meg mi vagyok? Egy bankautomata és egy ápolónő egy személyben?
Anton a bérelt kétszobás lakásunk keskeny folyosóján állt, karba tett kézzel. Úgy nézett rám, mintha nem egy hét hónapos terhes nő állna előtte, hanem valaki, aki tönkretette az életét.
Én pedig ott álltam vele szemben.
Hálóköntösben. Bedagadt lábakkal. Nehéz testtel, amelyben már egy másik élet növekedett.
És életemben először, amióta másfél éve a felesége voltam, nem sírtam.
Nem könyörögtem.
Nem magyarázkodtam.
Csak csendben maradtam.
Anton a hallgatásomat annak vette, hogy végre megértettem.
— Pakold össze a bőröndöd. Hívok neked taxit. Anyádék falujáig három óra az út. Oda eljutsz.
Bólintottam.
Nem azért, mert egyetértettem vele.
Hanem mert abban a pillanatban már nem volt bennem erő harcolni.
Bementem a szobába. Kinyitottam a szekrényt.
És akkor… nem is tudom pontosan, mi történt bennem.
Talán a baba mozdult meg.
Talán egyszerűen csak elfáradtam.
Talán valami bennem, ami hónapok óta halk hangon próbált szólni, végre felemelte a fejét.
Elővettem a kis bőröndöt.
Azt, amit a szüléshez készítettem össze.
És belepakoltam mindent, amire szükségem lehetett.
Az irataimat.
A telefonom töltőjét.
Két váltás fehérneműt.
Néhány könyvet.
A nagymamámtól kapott kis keresztet.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Nem kértem tőle, hogy gondolja meg magát.
Nem próbáltam meggyőzni arról, hogy szeret engem.
Semmit.
Anton még meglepődött.
— Te… miért vagy ilyen nyugodt?
Ránéztem.
— Mit vársz? Hogy jelenetet rendezzek? Hogy még jobban elhidd, hogy igazad van?
Elhúzta a száját, motyogott valamit, majd visszafordult a televízió felé.
Mintha az egész csak egy kellemetlen reklámszünet lett volna az életében.
Húsz perccel később becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem csaptam be.
Nem vágtam oda.
Halkan zártam be.
Mindig is utáltam a zajt.
…
A nevem Anna. Huszonnyolc éves vagyok.
Anton harminckettő.
Másfél éve házasodtunk össze. Gyorsan. Nagy szerelemmel. Legalábbis akkor úgy hittem.
Ő autóalkatrész-értékesítési menedzserként dolgozott, én pedig otthonról dolgozó illusztrátor voltam. Gyerekkönyvekhez készítettem rajzokat.
És igen… többet kerestem nála.
De ezt valahogy sosem szeretett hallani.
Amikor terhes lettem, minden lassan megváltozott.
Nem egyik napról a másikra.
Nem látványosan.
Csak apró dolgokban.
— Most már kevesebbet dolgozol? — kérdezte egyszer.
— Igen. A rosszullétek miatt nem bírok sokáig a gép előtt ülni.
— Hát, azért szedd össze magad. Van egy hitelünk.
A hitel az ő nevén volt.
De a részleteket fele-fele arányban fizettük.
Pontosabban… többnyire én fizettem.
Mert neki mindig akadt valami.
Késett a jutalék.
Nem utalták időben a prémiumot.
Váratlan kiadás jött.
A hetedik hónapra szinte teljesen abbahagytam a munkát. Az orvos azt mondta, pihennem kell. Ingadozott a vérnyomásom.
Anton azonban egyre türelmetlenebb lett.
Minden zavarta.
Az étel.
A hangulatom.
A fáradtságom.
Az, hogy korán feküdtem le.
Az, hogy később keltem fel.
Az, hogy visszautasítottam munkákat.
— Megint nem vállaltál el egy megrendelést? — kérdezte egyszer ingerülten. — Akkor most miből fogunk élni? Az én fizetésemből?
Aznap este dühösen jött haza.
Én felmelegítettem a vacsorát.
Megpróbáltam mosolyogni.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
A tányérjára tettem a hajdinát csirkével.
Megkóstolta.
Majd letette a villát.
— Ez meg mi?
— Hajdina csirkével.
— A csirke száraz.
Néztem rá.
— Sajnálom. Fáradt vagyok. Ez volt a legjobb, amit ma össze tudtam hozni.
És akkor kimondta.
Egyszerűen.
Gondolkodás nélkül.
— Te egyáltalán képes vagy valamire? Itthon ülsz, nem csinálsz semmit, csak panaszkodsz. Menj vissza a szüleidhez. Teher vagy.
Ennyi volt.
Néhány szó.
És valami bennem végleg eltört.
Nem hangosan.
Nem látványosan.
Csak csendben,
