Lídia Pavlovna úgy mondta ki ezeket a szavakat, hogy közben a válla fölött hátranézett, de még csak a menyére sem pillantott.
A pénztáros sorra húzta le a termékeket a szalagról. Egy üveg kaviár, gondosan csomagolt sajtok, vákuumfóliás húsok és egy elegáns doboz bonbon került a kosárból a pultra.
A vásárlás elején, közvetlenül az elválasztó mellett még két csomag hajdina feküdt — azzal indult az egész bevásárlás.
Svetlana a kijelzőre nézett.
Az összeg már meghaladta a negyvenezer rubelt, és a halat még fel sem mérlegelték.
— Melyik kártyát használjuk? — kérdezte a pénztáros.
Lídia Pavlovna elégedetlen arccal fordult vissza hozzá.
— A tiédet. Nem véletlenül jöttünk ide együtt. Jubileumom lesz, te és Roma úgyis segíteni akartatok.
Svetlana értetlenül nézett rá.
— Erről semmit sem beszéltünk.
— Svet, ne most kezdjük el ezt a pénztárnál. Mögöttünk emberek állnak.
Valóban hosszú sor alakult ki mögöttük. A mögöttük álló férfi egyik kezéből a másikba tette át a vizespalackot. A pénztáros pedig megállt a következő termék felé nyúlásban.
Svetlana lassan megfogta a táskáját.
— A kártyám a kocsiban van.
— Akkor hozd ide — vágta rá gyorsan Lídia Pavlovna. — Addig intézzék el a halat.
A parkolóban Svetlana beült az autóba, és két kezét a hideg kormányra helyezte.
Legszívesebben visszament volna.
Legszívesebben kivette volna az összes terméket a kosárból, és mindenki előtt kimondta volna, amit hónapok óta magában tartott.
Már kinyitotta az ajtót, amikor az üvegen keresztül meglátta, hogy az anyósa nyugodtan beszélget a halas pult eladójával.
Nem sietett.
Nem aggódott.
Biztos volt benne, hogy valaki majd úgyis fizet.
Svetlana becsukta az ajtót.
Beindította a motort.
És elhajtott.
Öt perccel később megszólalt a telefonja.
Lídia Pavlovna volt.
— Hol vagy?
— Úton.
— Milyen úton? A számlát már kinyomtatták!
— Akkor töröljék a felesleges dolgokat.
A vonal másik végén néhány másodpercig csend lett.
— Úgy döntöttél, hogy nevetségessé teszel engem?
— Ön döntött úgy, hogy a pénzem felett rendelkezik.
— Nem a te pénzedről van szó, hanem a családéról. Roma a fiam. Kötelessége részt venni benne.
— Akkor hívja fel Romát.
Lídia Pavlovna hangja azonnal felemelkedett.
Svetlana eltartotta a telefont a fülétől, és megvárta, amíg az asszony kifogy a mondanivalóból.
— A tortát és az ajándékot kifizetem. Minden mást önök vesznek meg.
— Akkor inkább ne adj semmit. Nincs szükségem a könyöradományaitokra.
A hívás megszakadt.
Otthon Svetlana elővette a krumplit, serpenyőt tett a tűzhelyre, majd megnyitotta a banki alkalmazását.
Az elmúlt hónapban Roma mindössze kilencezer rubelt utalt a közös számlára.
A jelzáloghitelt, a rezsit és az élelmiszereket ő fizette.
Három éve gyűjtöttek egy új konyhára, de ősz óta az összeg szinte egyáltalán nem növekedett.
Roma este kilenc után érkezett haza.
A kabátját le sem vette, csak odament az asztalhoz.
— Legalább felhívhattál volna.
— Felhívhattalak volna.
— Anyám ott állt egyedül. Mindent vissza kellett pakolniuk a kosárból.
— Ő választotta ki azokat a dolgokat.
— Hatvanöt éves. Egyetlen estét ki lehetett volna fizetni vita nélkül.
Svetlana elé tette a telefonját, amelyen nyitva volt a banki alkalmazás.
— Mutasd meg a számládat.
Roma összeráncolta a homlokát.
— Ennek mi köze ehhez?
— Azt mondtad, fel kellett volna hívnom. Mennyi pénzt utaltál volna át?
A férfi sokáig babrált a kabátja zsebének cipzárjával, majd leült.
A számláján tizenkétezer rubel volt.
A fizetésének egy részét már odaadta az anyjának a ruha és a teremfoglaló előleg miatt.
— Miért nem mondtad el?
— Anya kérte, hogy ne csináljunk belőle ügyet. Azt hittem, megjön a prémium.
— És ha nem jön meg?
— Később megjött volna.
— És addig megint az én fizetésemből éltünk volna?
Roma végighúzta a kezét az asztalon, összegyűjtve néhány morzsát.
— Most már mindent a pénzre vezetsz vissza.
— Mert elfogyott.
Svetlana el akarta mondani, hogy három hónapja ő viseli a kiadások nagy részét.
Hogy Roma mindig azt mondja: majd később rendezik.
De inkább csak ennyit kérdezett:
— Mennyi pénzt akar még anyád tőlünk?
Roma nem tudta.
Azt is bevallotta, hogy még az étlapot és a vendéglistát sem látta.
— Akkor holnap megtudjuk — mondta Svetlana. — Addig egy rubelt sem adok.
Másnap reggel Roma a felesége előtt hívta fel az anyját.
Lídia Pavlovna azt mondta, hogy mindent kiszámolt, és csak tízezer rubelre van szüksége az élelmiszerekhez.
Svetlana végül beleegyezett, bár a tegnapi jelenet után legszívesebben nemet mondott volna.
Este átutalta a pénzt.
Az anyósa rövid üzenetben megköszönte, majd elküldött egy fényképet egy füzetlapról.
A listán saláták, meleg ételek és torta szerepeltek.
Roma láthatóan megkönnyebbült.
Három nappal később Svetlana telefonhívást kapott az étteremből.
— Lídia Pavlovna az ön telefonszámát adta meg a végső elszámoláshoz — mondta az adminisztrátor. — Szeretnénk megerősíteni a vendégek számát.
Svetlana megállt.
— Én nem rendeltem semmilyen bankettet.
— A megjegyzésben az szerepel, hogy a fia családja fizet.
Svetlana felírta az összeget, majd felhívta Romát.
A férfi először azt hitte, az adminisztrátor tévedett.
Este együtt mentek el az anyjához.
A konyhaasztalon ültetési terv feküdt.
Lídia Pavlovna neveket tartalmazó kártyákat rendezgetett, mintha egy gondosan megtervezett esküvőt készítene elő.
— Azt mondtad, tízezer rubelről van szó — kezdte Roma.
— Az az élelmiszerre ment.
— Az étterem még százhatvanezer rubelt vár.
— Nem százhatvan. Egy részét már befizettem.
— Miből?
— Kölcsönkértem.
Svetlana felemelte az ültetési tervet.
Több mint ötven vendég neve szerepelt rajta.
— Nekünk azt mondták, hogy mi fogunk fizetni.
Lídia Pavlovna végre leült.
— Ki más fizetne? Nem kérek tőletek minden évben semmit. Jön a testvérem, ott lesz a volt főnököm. Mit tegyek eléjük?
— Olyat, amit meg tud fizetni.
Az asszony arca megkeményedett.
— Egész életemben csak aprópénzt számolgattam. Elég volt. Egyetlen normális estét szeretnék.
Roma halkabban szólalt meg.
— Anya, vegyük ki a műsorvezetőt és a vendégek felét.
— Pontosan kiket? Mutasd meg, kit húzzak ki. A nagynénédet? A keresztanyádat? Azokat az embereket, akikkel harminc évig dolgoztam?
Odanyomta a listát a fiának.
Roma végigfutotta a neveket, majd elhallgatott.
Svetlana látta rajta, hogy már azt számolja, honnan tudna pénzt szerezni.
— Én nem fizetek többet — mondta.
— Senki sem kérdez téged — válaszolta az anyósa. — Roma majd eldönti.
— Közös költségvetésünk van.
— Akkor a pénzét is a sajátodnak tekinted?
Svetlana olyan hirtelen állt fel, hogy meglökte a széket.
Azonnal el akart menni.
De maradt.
Roma közöttük ült, és az anyja nevével ellátott kártyát nézte.
— Vállalok plusz munkát — mondta végül. — A buli után részben visszafizetem.
Svetlana nem számított erre.
— És a hitelt ki fizeti?
— Visszaadom.
— Már három hónapja adod vissza.
Lídia Pavlovna elrakta az ültetési tervet.
— Ne veszekedjetek előttem. Roma, maradj vacsorára. Svetlana pedig menjen haza, ha ennyire kellemetlen neki.
Aznap este külön érkeztek haza.
Svetlana az autóban sírt a parkolóban.
Később megtörölte az arcát egy papírzsebkendővel, és felment a lakásba.
Roma éjfél körül érkezett.
— Anyánál fogok lakni az ünnepségig — mondta. — Segítenem kell neki.
Svetlana csak nézte.
— És nekem?
— Megoldod.
Ez a mondat jobban fájt neki, mint maga a pénz körüli vita.
Félreállt az ajtóból, és hagyta, hogy Roma odamenjen a szekrényhez.
A férfi bepakolta a ruháit egy utazótáskába.
Kétszer is ellenőrizte a zsebeit.
Aztán elment.
Az első napokban Roma élvezte az anyjánál töltött időt.
Dobozokat cipelt.
Elhozta a ruhát a varrónőtől.
Találkozott a műsorvezetővel.
És hallgatta anyja hálás szavait.
Lídia Pavlovna reggelit készített, és a szomszédoknak azt mesélte, hogy a fia végre mindent a kezébe vett.
A negyedik napon azonban hitelt akart felvenni vele.
— Nem nagy összeg — mondta. — Az ünnepség után az ajándékokból visszafizetjük.
— Megbeszéltük, hogy csökkentjük a kiadásokat.
— Már késő.
— Akkor fizesd te.
— Fiúnak neveznek, mégis a feleséged hitelét fizeted, anyádnak pedig sajnálod?
Roma elmagyarázta, hogy a lakást Svetlana még a házasság előtt vette, és a törlesztés nagy részét ő fizeti.
Lídia Pavlovna nem is a pénz miatt haragudott meg igazán.
Hanem azért, mert ezt a szomszédasszonya előtt mondta ki.
Este Roma meglátta a hűtőn az új vendéglistát.
Még több név került rá.
Mellette ott feküdt a terem díszítésének számlája, amelyet a vita után rendeltek meg.
— Megint növelted a rendelést?
— Két család maga kérte, hogy jöhessen. Szeretnek velem lenni.
— És a fizetés?
— Ne kezdd te is úgy, mint a feleséged.
Ekkor Roma először nézte meg teljes egészében a szerződést.
Alul az ő telefonszáma szerepelt.
Mellette pedig anyja kézírásával az állt, hogy fizetési késés esetén a fiú vállalja a fennmaradó összeget.
— Miért írtál bele engem?
— Hogy az étterem nyugodt legyen.
— Megkérdeztél?
— Felneveltelek. Most még engedélyt is kell kérnem?
Roma összehajtotta a papírt.
— Holnap elmegyünk az étterembe. Csökkentjük a rendelést.
— Én sehova sem megyek.
— Akkor én mondom meg, hogy nem fizetek.
Lídia Pavlovna megpróbálta kikapni a kezéből a lapot.
Nem sikerült.
Percekig hálátlansággal vádolta a fiát.
Régen ez elég volt.
Most azonban Roma csak kiment a folyosóra, felvette a cipőjét, és hazament.
Svetlana nem nyitott ajtót azonnal.
— Hibáztam — mondta Roma. — De ne engedj vissza csak úgy. Előbb helyre kell hoznom mindent.
Másnap Roma találkozott az étterem vezetőjével.
A rendelést lehetett csökkenteni, de az anyja már befizetett egy vissza nem téríthető összeget.
Roma levette a nevét a megjegyzések közül, és elküldte Lídia Pavlovnának az új számítást.
Az asszony azonban nem volt hajlandó kisebb ünnepséget tartani.
A jubileumot végül a fia és menye nélkül tartották meg.
Lídia Pavlovna kölcsönt kért egy barátnőjétől, és újabb hitelt vett fel.
A fényképek este megjelentek a családi csoportban.
Az egyik képen egy hatalmas hallal az asztal előtt ült, kezében vörösboros pohárral.
A kép alatt ez állt:
„Itt vannak körülöttem az igazi szeretteim.”
Két héttel később pénzt kért Romától.
Azt akarta, hogy a fia vegyen fel hitelt.
Roma nemet mondott.
Ezután követelte a konyhára félretett pénzüket.
Megint nemet kapott.
Végül kijelentette, hogy kiadja a szobáját, és inkább a fiánál fog lakni.
Roma csak ennyit mondott:
— Előbb meg kell kérdeznem Svetlanát.
— A saját családodban engedélyt kérsz?
— A lakás az övé.
— Akkor te ki vagy ott?
— A férje. Nem a te tartalék lakhatásod tulajdonosa.
Egy hónappal később Lídia Pavlovna egy bőrönddel érkezett.
A másikat a lift mellett hagyta.
— Holnap beköltözik a bérlő — közölte. — Néhány hétig nálatok maradok.
Svetlana megdermedt az előszobában.
Roma visszatérése óta attól félt, hogy a férfi ismét az anyját választja.
Ez a félelem még mindig ott élt benne.
— Anya, nem — mondta Roma a felesége előtt.
— Csak rövid időre.
— Már mindent eldöntöttél helyettünk.
— Nincs miből fizetnem.
— Figyelmeztettünk.
Lídia Pavlovna a cipőjével meglökte a bőröndöt.
— Akkor hagysz az utcán?
Roma kivitte mindkét bőröndöt a lifthez.
— Hazaviszlek. Utána keresünk munkát, és megnézzük, hogyan lehet rendezni a tartozásokat. De itt nem fogsz lakni.
— Ő érte el ezt.
— Svetlana most egy szót sem szólt.
Az anyósa a menyére nézett.
De Svetlana csak az ajtóban állt.
A lift megérkezett.
Roma betette a csomagokat.
És elment az anyjával.
A szobát végül ki kellett adni.
Hétvégenként Lídia Pavlovna egy közeli üzlet főzőrészlegén kezdett dolgozni.
Roma segített neki kisebb részletfizetést kialkudni a bankkal.
De pénzt nem adott neki.
Ősszel Svetlana és Roma megrendelték az új konyhát.
A szerelés napján a munkások leszedték a régi ajtókat, és kivitték a szekrényeket.
Roma maga csomagolta dobozokba az edényeket, és mindegyiket felcímkézte.
Este Svetlana csak tejért ugrott be a szupermarketbe.
A szomszédos pénztárnál ott állt Lídia Pavlovna.
Előtte gabona, csirkehús és alma feküdt.
A pénztáros bemondta az összeget.
Az anyósa elővette a kártyáját.
És kifizette a vásárlást.
Aztán észrevette Svetlanát.
— Roma mondta, hogy elkészült a konyha.
— Ma fejezték be.
Lídia Pavlovna megigazította a zacskók fülét.
— Értem.
Elindult a kijárat felé.
A halaspultnál azonban megállt.
Ránézett az árcédulára.
Egy pillanatig nézte a tokhal árát.
Aztán a csomagot áthelyezte a másik kezébe.
És továbbment az ajtó felé.
